A Bűntudat Ára

Úgy gondoltam, megosztom veletek is az egyik novellámat... :)

Alexandra Big: A Bűntudat Ára

Nem is tudom, hol kezdjem, ugyanis mindenkit megviselt ez az eset. Nem hiszem, hogy pontosan le tudnám írni, ám mégis megpróbálom. Legyen tanulság ez az utókor számára! Tudniuk kell utódainknak és az összes utánunk növekvő generációnak, hogy minden ember születésének megvan a maga oka. Semmiért nem szabad egy életet kioltani, nekünk ehhez nincs jogunk. Még ha a sajátunkat akarjuk, akkor sem.
Élt egyszer egy tinédzserlány, aki ügyetlen volt. Szinte mindenben bénázott, és csak az írást érezte igazán magáénak. Ebben kifejezhette az érzéseit, amikor naplót írt, és a költészet volt, amiben igazán megdicsérték a társai. Ám így is szerette mindenki, mert az ügyességével ellentétben a szíve a helyén volt. Mindenkivel jól viselkedett, senkihez nem volt egyetlen rossz szava sem. Egyik nap testnevelésen volt. Semmi gond nem támadt. Futott az osztálytársaival 4-5 bemelegítő kört, majd következett a baleset. A négyütemű fekvőtámasz végzése közben a lány megrúgta véletlenül a mögötte lévő barátnőjének orrát, mire az elkezdett vérezni. Mint azt az ilyeneknél szokás, bocsánatot kért a sérülttől. A bocsánatkérés el lett fogadva. A sebesült másnap viszont nem volt az iskolában. Az orra belilult, bedagadt. A lánynak lelkiismeret furdalása lett. A barátai nyugtatták, próbálták benne tartani az életkedvet azzal, hogy ez nem az ő hibája. Mással is előfordulhatott volna, és semmi baj, mert mindenki tudja, hogy nem akarattal csinálta. Megértette. Ismét tesióra volt. Zsámolyokon ugráltak, a lány pedig akaratlanul ráugrott egy másik társa lábára. Neki az egyik ujja eltörött, ezért a tini lányt megint szurkálta belülről valami. Az osztálytársai újból megvigasztalták. Bár sokáig bánkódott az esemény után, tudta, hogy ez sem az ő hibája volt teljesen. A harmadik testnevelés alkalmával súlyt löktek. Először úgy tűnt, mindenki megússza sérülésmentesen, ám egy rossz indítás is elég volt ahhoz, hogy valakinek eltörjön a karja. A lány kicsit elkésett a lépésekkel, a golyót a barátnője végtagjára dobta. A cérna elszakadt. Elkezdett sírni, a vigasztaló szavak már nem hatottak nála. Úgy érezte, mellette nincsen senki sem biztonságban. Hazament egy tízemeletes panellakásba. Írt egy bejegyzést a naplójába, majd felment a tetőre. Vett egy mély lélegzetet, lenézett a városra. Egy percre lecsukta a szemét, és elgondolkozott.
- Így lesz a legjobb. – mondta, miközben legördült egy könnycsepp a szeméből.
Még egyszer a szülőhazájára vetette a tekintetét, azután egy nagy lendülettel leugrott az épületről. Kitárta a karjait. Madárnak érezte magát. Azt hitte, ettől a mozdulattól lesz ő olyan szabad, mint ezek a szárnyasok.
Meghalt. Az egész iskola gyászolt a szörnyű eset után. Senki sem értette igazán, miért kellett egy jó embernek meghalnia… Erre a kérdésre csak a lány utolsó naplóbejegyzése adhat félig-meddig választ:

„Kedves Naplóm!
Örülök, hogy mindig kiönthettem neked a lelkem, hogy jó és rossz élményeimet egyaránt megoszthattam veled. Ez viszont most az utolsó írásom. El kell búcsúznom! A világnak így lesz a legjobb. Ez az egyetlen lehetőség, hogy a körülöttem lévő emberek biztonságban érezzék magukat. Nem tehetek tehát mást. A sorsomat beteljesítem. Tovább nem halaszthatom ezt a dolgot, mert nem lenne semmi értelme. Megszülettem, éltem egy darabig, de mivel ezzel mindenkit megátkoztam, hát most lehunyom a szemem…
Szeretettel: Az ügyetlen Íród”