8. Fejezet - Fejvesztetten (részlet)

- Nem..tudom...
Abban a pillanatban, amikor az utolsó szót kimondtam, megcsuklott a hangom. Elkezdtem remegni, az összes porcikám reszketett. Az arcom elsápadt, a szememből legördült pár könnycsepp. Ott és akkor hirtelen egy másodpercre megállt a szívverésem, a telefonom majdnem kicsúszott a kezemből. Futni akartam, vissza akartam menni a srácokhoz, de valahogy nem ment. Olyan érzés volt, mint amikor az ártalmatlan őzgida próbálna menekülni egy ragadozó elől. Tudja, hogy nincs esélye ellene, tudja, hogy meghal, mert nincs menekvés számára. Mégis valahogy az akarata, az a küzdőerő... az élni vágyása hajtja őt. - Na, egy próbát megér! - gondolja. Ez az, ami élete utolsó perceiben még erőt ad neki. - Fuss! ... de én csak ott álltam az ajtófélfában, és néztem, ahogy közelednek, közelednek felém. Mint egy bikacsorda, olyanok voltak. Lökdösték egymást, közben futottak, páran elestek. Rengetegen voltak, és mind ijesztőek. Elmém nem tudta felfogni, hogy kerülhettek ide. Egyszeriben minden romokban hevert. Egyetlen minutum alatt feleslegessé vált az a 21 nap, amit evvel az öt idiótával töltöttünk. Most minden dőlt, minden borult, mint egy kártyavár.
 - Majd visszahívlak! - szuszogtam a mobilomba, majd gyorsan bedugtam a zsebembe.
Nem, ez nem lehet... Minden olyan álomszerű, olyan csodálatos volt, ők meg jönnek, és nem érdekli őket, hogy ezzel mindenki életét felforgatják. Önzők, akiket csak az foglalkoztat, hogy nekik jó legyen. Én csak bámultam őket. Akkor jöttem rá, hogy jobb ötlet lett volna elfutni, amikor...

7. Fejezet - Szerencsétlen kirándulás (részlet)

 

-       Köszönjük! – hálálkodtam.

-       Bemehetünk hozzá? – kérdezte Liam.

-       Legfeljebb két ember.

-       Ella, Harry… gyerünk! – javasolta Szandi.

A többiek bólintottak. Én és Harold berontottunk Louhoz. Még nem volt ébren. Az altató teljesen kiütötte. Még így is nehéz szívvel néztem Őt. Odamentem teljesen az ágyához közel. Harry mellettem volt, és megfogta a vállamat. A keze remegett, ő is sírni kezdett. A könnyei végigfolytak a tenyerén, majd az én vállamon. Akkor értettem meg igazán ezt a különös Larry Stylinson kapcsolatot. Mennyire fontos neki a barátja, aki bizonyára már a testvére. Larry Stylinson. Régebben ez a név csak megnevettetett, hiszen valójában nem egy szerelmes párról beszélünk, csak két cimboráról. De nem. Akkor és ott rájöttem az igazságra. A Larry teljesen mást jelent, és ezt csak az értheti, aki látja, aki érzi ezt a kapcsot a két srác között. Most épp magamra gondoltam. Én voltam az, aki totál lehetetlen módon felfedeztem közöttük ezt. Irigykedtem is rá, mert engem soha senki nem fog így szeretni, mint ahogy ők egymást… Ezt a szeretetet, érzést nem lehet meghatározni. Merőben definiálhatatlan. Mások nem igazán érthetik…

A karom közben ráraktam Lou testére. Pár másodperccel azután feleszmélt, de nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Szeme csillogott, amikor rám nézett.

-       Örökre béna maradok? – kérdezte.

Jaj, a szívem majd megszakadt. Belenéztem mélyen gyönyörű kék szemeibe, majd a falra, majd ismét rá.

-       Dehogyis! Meg fogsz gyógyulni, erős vagy, Lou! Érted?! Meggyógyulsz! – sírtam, közben simogattam az arcát.

Mr. Tomlinson megfogta a kezem, aztán felült.

-       Szeretlek! – suttogta. – Jobban, mint bárki.

Ekkor odahajoltam hozzá, és gyengéden megcsókoltam.

-       Mindig szeretni foglak!