- Köszönjük!
– hálálkodtam.
- Bemehetünk
hozzá? – kérdezte Liam.
- Legfeljebb
két ember.
- Ella,
Harry… gyerünk! – javasolta Szandi.
A többiek bólintottak. Én és Harold berontottunk Louhoz. Még
nem volt ébren. Az altató teljesen kiütötte. Még így is nehéz szívvel néztem
Őt. Odamentem teljesen az ágyához közel. Harry mellettem volt, és megfogta a
vállamat. A keze remegett, ő is sírni kezdett. A könnyei végigfolytak a
tenyerén, majd az én vállamon. Akkor értettem meg igazán ezt a különös Larry
Stylinson kapcsolatot. Mennyire fontos neki a barátja, aki bizonyára már a
testvére. Larry Stylinson. Régebben ez a név csak megnevettetett, hiszen
valójában nem egy szerelmes párról beszélünk, csak két cimboráról. De nem. Akkor
és ott rájöttem az igazságra. A Larry teljesen mást jelent, és ezt csak az
értheti, aki látja, aki érzi ezt a kapcsot a két srác között. Most épp magamra
gondoltam. Én voltam az, aki totál lehetetlen módon felfedeztem közöttük ezt.
Irigykedtem is rá, mert engem soha senki nem fog így szeretni, mint ahogy ők
egymást… Ezt a szeretetet, érzést nem lehet meghatározni. Merőben
definiálhatatlan. Mások nem igazán érthetik…
A karom közben ráraktam Lou testére. Pár másodperccel azután
feleszmélt, de nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Szeme csillogott, amikor
rám nézett.
- Örökre
béna maradok? – kérdezte.
Jaj, a szívem majd megszakadt. Belenéztem mélyen gyönyörű
kék szemeibe, majd a falra, majd ismét rá.
- Dehogyis!
Meg fogsz gyógyulni, erős vagy, Lou! Érted?! Meggyógyulsz! – sírtam, közben
simogattam az arcát.
Mr. Tomlinson megfogta a kezem, aztán felült.
- Szeretlek!
– suttogta. – Jobban, mint bárki.
Ekkor odahajoltam hozzá, és gyengéden megcsókoltam.
- Mindig
szeretni foglak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése