8. Fejezet - Fejvesztetten (részlet)

- Nem..tudom...
Abban a pillanatban, amikor az utolsó szót kimondtam, megcsuklott a hangom. Elkezdtem remegni, az összes porcikám reszketett. Az arcom elsápadt, a szememből legördült pár könnycsepp. Ott és akkor hirtelen egy másodpercre megállt a szívverésem, a telefonom majdnem kicsúszott a kezemből. Futni akartam, vissza akartam menni a srácokhoz, de valahogy nem ment. Olyan érzés volt, mint amikor az ártalmatlan őzgida próbálna menekülni egy ragadozó elől. Tudja, hogy nincs esélye ellene, tudja, hogy meghal, mert nincs menekvés számára. Mégis valahogy az akarata, az a küzdőerő... az élni vágyása hajtja őt. - Na, egy próbát megér! - gondolja. Ez az, ami élete utolsó perceiben még erőt ad neki. - Fuss! ... de én csak ott álltam az ajtófélfában, és néztem, ahogy közelednek, közelednek felém. Mint egy bikacsorda, olyanok voltak. Lökdösték egymást, közben futottak, páran elestek. Rengetegen voltak, és mind ijesztőek. Elmém nem tudta felfogni, hogy kerülhettek ide. Egyszeriben minden romokban hevert. Egyetlen minutum alatt feleslegessé vált az a 21 nap, amit evvel az öt idiótával töltöttünk. Most minden dőlt, minden borult, mint egy kártyavár.
 - Majd visszahívlak! - szuszogtam a mobilomba, majd gyorsan bedugtam a zsebembe.
Nem, ez nem lehet... Minden olyan álomszerű, olyan csodálatos volt, ők meg jönnek, és nem érdekli őket, hogy ezzel mindenki életét felforgatják. Önzők, akiket csak az foglalkoztat, hogy nekik jó legyen. Én csak bámultam őket. Akkor jöttem rá, hogy jobb ötlet lett volna elfutni, amikor...